Írta: Szentté avatása kapcsán készült nagyszerű interjú Carlo Acutis egykori dajkájával, aki három éven át élt együtt a családdal, és megalapozta a kis Carlo, majd rajta keresztül szülei hitéletét. Beata Anna Sperczyńska tanította meg imádkozni, majd vitte el először templomba a gyermeket, elsőre kiváltva a szülők rosszallását is.
Fotó: Beata Anna Sperczyńska
2025. szeptember 7-én XIV. Leó pápa avatta szentté Rómában az első millenniumi, Y-generációs fiatalt, a 2006-ban tragikus gyorsasággal leukémiában elhunyt olasz Carlo Acutist, aki eucharisztikus csodákat egybegyűjtő honlapjával és az abból összeállított kiállítási anyagával vált világszerte ismertté a hívek körében. 2013-ban előbb egy rendkívül súlyos hasnyálmirigy-rendellenességgel született brazil kisfiú csodás gyógyulása vezetett a számítógépes programozók, a közösségi média és az internet patrónusaként számon tartott itáliai tinédzser 2020-as boldoggá avatásához, majd 2022-ben a Costa Rica-i egyetemista, Valeria Valverde épült fel súlyos koponyasérüléséből – és ébredt fel a kómából – a közbenjárására, így a tavalyi esztendőben a Katolikus Egyház végül a kanonizált szentek sorába emelte őt.
Valahogy rögtön egy nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk
A lengyel Beata Anna Sperczyńska 1993 és 1995 között, kettő és ötéves kora között segédkezett a kis Carlo nevelésében, miután a szülei elengedték őt Olaszországba, hogy pénzt kereshessen egyetemi tanulmányai költségeinek fedezésére:
„Lengyelországban éltem, és volt egy barátom, akit a szüleim egyáltalán nem kedveltek. 1993-ban – akkor 21 éves voltam – apám pénzt adott nekem, hogy Olaszországba mehessek vele, abban a meggyőződésben, hogy ha együtt töltünk egy kis időt, szakítani fogunk. Megérkeztünk Nápolyba, egy lepukkant kis szállodába a pályaudvar közelében, és munkát kezdtünk keresni. A tulajdonos tanácsára felhívtam egy barátját, aki dadát keresett az unokája mellé. Pár nappal később Centolában találtam magam, egy Palinuro melletti kis faluban, Antonio és Luana – Carlo anyai nagyszülei – nyaralójában, ahol épp velük volt a kétéves Carlo. A nagyapja megkért, hogy maradjak éjszakára, de a ház kicsi volt, így egy szobában aludtam Carlóval. Tudom, hogy amit most mondok, kissé regényesen vagy festőien hathat, de emlékszem, amikor reggel felébredtünk: egy finom kis pizsamát viselt, és gyönyörű fény árasztotta be a szobát. Mintegy »harmadik jelenlét« kettőnkön kívül. Én még nem beszéltem jól olaszul, ő pedig nagyon kicsi volt, így elkezdtünk úgy kommunikálni, hogy állathangokat utánoztunk. Valahogy rögtön egy nagyon erős kötelék alakult ki közöttünk. Olyannyira, hogy a nagyapa aznap reggel felhívta Antoniát és Andreát, Carlo szüleit, és azt mondta, hogy én vagyok a megfelelő személy. Néhány nap múlva megérkeztek Campaniába, és megkértek, hogy költözzek hozzájuk Milánóba. Egy percig sem gondolkodtam, elhagytam a barátomat, és a lombardiai fővárosba költöztem, ahol korábban még sosem jártam.”
Beata elmondása szerint, aki ma egy New York-i reklámügynökség ügyvezetőjeként Amerikában él, a szülők elfoglaltságai miatt a legtöbb időt ő töltötte a kis Carlóval azokban az években a család milánói otthonában.
„Otthon szabályok és időbeosztás szerint kellett élni. Az ebéd és a vacsora fontos pillanatok voltak, amelyeket a családdal együtt töltöttünk. A nap többi részében mindig én voltam vele. Vidám, napsugaras gyermek volt. Voltak néha kisebb hisztije, de soha nem hozott ki a sodromból. Sőt, ha belegondolok, talán néha igazságtalanul én késztettem sírásra, mert fáradt voltam és nem akartam megadni neki valamit, amit megkaphatott volna. Sok kérdést tett fel nekem, érteni akart, elmélyedni a dolgokban. Nagyon intelligens volt, képes volt megérteni a valóság összetettségét és számtalan árnyalatát. Talpraesett, művelt emberek vették körül, akik szerették őt, és sokat ösztönözték. Mindannyian határozott személyiséggel rendelkeztek. Ő már gyermekkorától kezdve képes volt megérteni, hogyan viszonyuljon a családtagjaihoz, és hogyan hozza ki belőlük a legjobbat.”
Menjünk, köszönjünk be Jézusnak
Carlo szülei akkortájt nem voltak vallásosak. Megismerkedésük éveiben egyáltalán nem jártak templomba. Kulturális értelemben keresztények voltak, de a hitgyakorlás nem volt része a mindennapjaiknak, meglehet édesanyja egyházi iskolában nevelkedett. Lengyel dajkája azonban mély, vallásos gyökerekkel érkezett Milánóba, így esténként együtt imádkozott a kisfiúval. Beata volt az, aki beléoltotta az Eucharisztiában élő Jézus iránti tiszteletet, ő tanította meg neki a hit alapjait, a szegények iránti szeretetet és az első imáit. Szűz Máriáról is mesélt neki, megmutatva neki a częstochowai Fekete Madonna képét, akihez ő maga nagyon odaadó volt.
„Kis vidéki faluból származom. Az Egyház itt a kulturális hivatkozási pont volt. Így az egyik első napon, amikor Milánóban voltam, Carlo és én bementünk a Santa Maria Segreta templomba – ugyanabba, ahol később a temetését tartották –, gyújtottunk egy gyertyát, és beszéltem neki Jézusról. Carlo boldogan tért haza, és mindent elmesélt a szüleinek, akik ezt nem fogadták túl jól. Az édesapja, Andrea nehezményezte, hogy saját kezdeményezésemre a templomba vittem a fiát anélkül, hogy előtte tájékoztattam volna, s értésemre adta, hogy jobb lenne, ha ez az eset nem ismétlődne meg többé… Másnap ahogy kimentünk sétálni, Carlo szabályosan könyörgött nekem, hogy menjünk be köszönni Jézusnak. Elmagyaráztam neki, hogy nem szegülhetünk szembe a szülei kérésével. «De Bea», mondta ő nekem, «nem mehetek el a barátomhoz?! Ez a mi titkunk lesz.»
Csakhogy, amint hazaértünk, ragyogó arccal azonnal rohant a szüleihez, hogy mindent kifecsegjen… Nyilvánvaló volt, hogy senki sem tudná megfékezni a lelkesedését, és attól a naptól fogva nem volt olyan nap, hogy ne mentünk volna be együtt egy templomba. Carlo ekkor még nem értette meg, hogy csak egy Jézus van, így ha bementünk egy másik templomba, ahol korábban sosem jártunk, este boldogan mesélte a szüleinek: «Ma megismertem egy másik barátot, egy másik Jézust».
Az első fohász, amit Carlo megtanult, az „Isten angyala, szent őrzőangyalom” volt, méghozzá lengyelül… Minden este dúdolta, mint egy kis gyerekdalt, vidám hangon: „Aniele Boży, stróżu mój…” Eleinte kívülről tanulta a szavakat anélkül, hogy teljesen megértette volna a jelentésüket, de később kérdéseket kezdett feltenni azzal kapcsolatban, amit mond.
„Minden este letérdeltünk az ágya mellé és imádkoztunk. Gyakran mondtuk a rózsafüzért. Volt egy kis egy tizedes füzére, amit a kezében tartott, amikor elaludt, és reggel az ágyban találtam meg. Én mindig lengyelül imádkoztam, így Carlo először az összes imát az én nyelvemen tanulta meg, majd ahogy nőtt, olaszul is.”
Népszerű esti, napzáró imádság a lengyel családoknál.
„Isten angyala, szent őrzőangyalom!
Reggel, délben és mikor beköszönt a napeste,
Soha el ne hagyj, maradj mindig mellettem.
Hű szíveddel őrizd a testem és a lelkem,
Az örök életre segíts eljutni engem! Ámen.”
A világ legszebb nyaklánca
Beata Anna Sperczyńska nagy Mária-áhítatot csepegtetett a gyermekbe, ezzel kapcsolatosan a beszélgetésben egy megható történetet idézett fel:
„Elmentünk az egyik kis barátja születésnapjára. Én az elmaradhatatlan klumpámat viseltem, és a nyakamban hordtam a rózsafüzért, amit az elsőáldozásomra kaptam. Nem állíthatnám, hogy a facipő vagy a rózsafüzér akkoriban, Milánó belvárosában megszokott divatos öltözék lett volna… Hallottam, ahogy néhány anyuka gúnyolódik rajtam, ezért ösztönösen elrejtettem a rózsafüzért a blúzom alá. Carlo rögtön észrevette, és nagy lelkesedéssel és természetességgel azt mondta erre: «Bea, ez a világ legszebb nyaklánca, ne rejtsd el!». Még mindig hallom a hangját, és libabőrös leszek tőle!”
A lengyel fiatal három évet töltött a családdal, majd 1996-ban megházasodott és családot alapított a férjével. „Tudom, hogy Carlo nagyon megszenvedte ezt az elszakadást. Alig ötéves volt. Még ma is felteszem magamban a kérdést, ezzel a mindkettőnk számára oly fájdalmas elválással kapcsolatban. De soha nem hagytam fel meglátogatni őt. Többször is felkerestük a fiammal, Konraddal. Kirándulásokat, nyaralásokat csináltunk együtt a családjával. Antoniával (Carlo édesanyjával) gyakran beszélünk egymással.”
A szentté avatás csak a kezdet
Fotó: Beata Anna Sperczyńska
Végezetül a kérdésre, hogy ma is megtapasztalja-e a jelenlétét az életében, Beata elárulta, hogy sokszor álmodik egykori neveltjével, s két kedves esetet is elmesélt. Egyiket épp a szentté avatás előtti hetekben. Halála után egy alkalommal, Milánó egyik leghíresebb sugárútján, a Corso Sempionén sétálva elveszett pénztárcára bukkant. Bevitte a helyi rendőrkapitányságra. „Felhívtak onnan, hogy a tulajdonos szeretné megköszönni. Eljött hozzám egy óriási orchideával, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy ő volt Carlo tornatanára a XIII. Leó Gimnáziumban.”
Carlo szentté avatása előtt Beata Częstochowában járt, s beszédbe elegyedett egy apácával, aki idegenvezető volt a kegyhelyen. „Lelkesen mesélte, hogy épp most érkezett egy ereklye Olaszországból: «Carlo Acutis ereklyéje. Hallott már róla?». Haboztam egy pillanatig, de aztán nem bírtam ki, és elmeséltem neki, ki vagyok. Megölelt, majd szaladt a többi nővérért, hogy megismertessen velük. Van egy ebédmeghívásom a rendházukba, amikor hazatérek Lengyelországba, mert mindent tudni szeretnének.”
„Sokszor gondolok arra, ami velem történt. Azt gondolom, hogy egy nagyobb terv része voltam. Határozottan úgy hiszem, hogy Carlo választott ki engem. Igen… Ő választott engem. Én voltam az, aki először beszélt neki Istenről, aki addig ismeretlen volt a számára. De… ettől eltekintve én nem vagyok senki. Ő az életem része, ezért minden nap hálát adok. Nagyon kiváltságosnak érzem magam, hogy ilyen közel állhattam hozzá, és nagyon szerencsésnek is, hogy ennyi csodálatos dolgot kaptam az életben. Nagy reményeket fűzök hozzá. A szentté avatás csak a kezdete egy fantasztikus történetnek. Sok más dolog fog még történni neki köszönhetően.”
Minden elmúlik… Az egyetlen dolog, ami igazán széppé tesz bennünket Isten szemében, ahogyan Őt és testvéreinket szerettük.
(Carlo Acutis)
Carlo Acutis (1991 – 2006) fiatalon, alig 15 évesen elhunyt millenniumi szentje a Katolikus Egyháznak, aki már kisgyermekként szoros kapcsolatba került Krisztussal, meglehet e kor szülötteként életét ugyanazok a hétköznapi cselekedetek jellemezték, mint a mai fiatalokét. Az életvidám olasz ifjú ugyanakkor szabadidejében sok időt töltött a Milánóban élő hajléktalanok között, zsebpénzéből például takarókat, matracokat vásárolt nekik. Gyakorta segített a környékükön élő időseknek a bevásárlásban. 11 éves korától segédkezett a nála fiatalabb gyerekek, elsőáldozásra készülők hitoktatásában is. Amikor csak tehette, mindennap részt vett szentmisén.
Komoly informatikai szaktudásra tett szert, hogy elkészíthesse eucharisztikus csodákat egybegyűjtő weboldalát. A honlap nyomán összeállított kiállítási anyag halálát követően bejárta a világot – csak az Egyesült Államokban több ezer plébánián és száznál több egyetemen fogadták azt –, elmélyítve sokak Krisztus valóságos jelenlétébe vetett hitét az Eucharisztiában.
Gyakori mondásai, melyek szállóigévé váltak: „Az Eucharisztia országút a mennyországba” vagy „Mindenki eredetinek születik, és mégis sokan fénymásolatként halnak meg.”
Írta és fordította: 1szo.hu
Felhasznált anyagok, fotók: vita.it
Carlo Acutis eucharisztikus csodákat listázó weboldala: miracolieucaristici.org
